tangó

A Tangó származása elválaszthatatlan az argentin néplélektől és a fővárostól, Buenos Airestől. Az eredete igencsak vitatott.

A Tango elnevezés a "tambor" (dob) szóra vezethető vissza, amely olyan ünnepet idéz, amelyet a fekete dél-amerikaiak dobszólósa kísért. Uruguayban, Brazíliában és Kubában is megjelent a szó a XIX. század elején, szóló és páros tánc jelentésben is.

A táncos és a zenei befolyás a kubai Habonérából és az argentin Milongából származik. A modernizált Tangó (Tango Argentino) mindenekelőtt Buenos Aires kikötőnegyedében a La Plata nyugati partján terjedt el. A cél a stricik és a prostituáltak közötti szexuális kapcsolat táncos ábrázolása volt, a táncot a bordélyház látogatói táncolták.

Hegedű, fuvola és gitár vagy zongora kísérte, 1870 után a Németországból importált bandoneon is, ami egy kromatikus tangóharmonika. A spanyol-argentin mélabúval átitatva a tangó ellentéteiben is megmutatkozik: férfias és nőies, kemény és lágy, agresszív és szentimentális.

Az alsó rétegek növekvő integrációjával a Tangó a XX. Század kezdetétől Argentínában társastánccá vált.

1907-ben került át a Tangó Európába, és mindenekelőtt Párizst bűvölte el. A spanyol-argentin lokálokban tűnt fel először, miután elismert társastánccá vált. Az első Tangó-versenyt Nizzában tartották. 1912-ben Tangó-láz tört ki egész Európában: Tangó-parti, Tangó-tea, Tangó-verseny., Tangó-divat. Az első európai Tangó-táncversenyt Berlinben rendezték meg. Mindemellett egyesek a Tangót mint ízléstelen táncot támadták. 1920/21-ben a dél-amerikai Tangót az angolok megreformálták. Eleinte még tiltakoztak az egyszerű verzió, a Párizsban és Berlinben táncolt Tangó-Milonga ellen. 1922-ben azonban egy külön Tangó-konferenciát rendeztek Londonban, ekkor hangolták hozzá a Tangót az angol mozgásstílushoz. A Nagy Konferencián, 1929-ben, a Tangót végérvényesen a mai formájában szabványosították, amelyet 1930-tól a németek is átvettek. A szentimentális "Tango argentino"-t, az attól eltérő jellegű angol Tangó váltotta fel, amelyet a rándítás-szerű mozdulatok, elsősorban a fejé, a szenvedélyes előrehaladó mozgások, a hirtelen késleltetések és az egyértelmű figuralezárások jellemeztek.