A társastáncok közül a keringőnek van a legrégebbi hagyománya. A neve a német "waltzen" (forogni, keringeni) szóból származik, és a talajon sikló lábak forgó mozgására vonatkozik (Dreher= forgató, Schleifer= csúsztató).
A keringő elődjeit kutatva egészen a XII.-XIII. századig lehet visszamenni, a minnesängerek idejéig. A német "Springtanz" (ugrótánc)-ban lehet a keringő eredetét felismerni, amely páratlan ütemű lépkedett előtáncot követte.
A legtöbb tánctörténész a keringő a régi Dreher-re vagy a Ländler-re vezeti vissza, a XVI. századtól kezdődően. Ezt a táncot Németország déli részén és Ausztriában a nép táncmester nélkül táncolta.. Körtánc volt, ¾-es vagy 3/8-os ütemben, amelyben a párok egymást átkarolták és egymás körül forogtak, miközben egy képzelt középpont körül keringtek. Ezt a lassú táncot évszázadunk elejéig városban és falun egyaránt táncolták.
A második verzió a keringő keletkezését az ún. "Langaus"-ban látja, abban a táncban, amelyben a táncosoknak egy nagyon hosszú termet kellett a legkevesebb forgással végigtáncolniuk. A hatóság tilalmi rendeleteket hozott a tánc ellen egészen a XVIII. századig. A büntetés indoka: tilos a partnernő körbeforgatása és megpörgetése, levegőbe dobása és átpördítése.
1750 körül fordult elő a "walzen" szó mint táncforma egy rögtönzött bécsi vígjátékban. 1770-ben Johann Wolfgang von Goethe számolt be a "német tánc"-ról szerzett tapasztalatairól, és 1782-ben Carl von Zangen megjelentette "Etwas über das Walzen" (Néhány szó a keringőről) című könyvét. 1787-ben feltűnést keltett négy személy, akik Bécsben az "Una cosa rara" című olasz operában az első keringőt táncolták, mindenesetre kétségbe vonják, hogy ott "koreografált" keringőt táncoltak volna.
Bár a porosz udvarban 1794-ben tanulták a keringőt, már a későbbi porosz királynő, Lujza, aki nem volt tőle elragadtatva, betiltotta (Berlinben a tilalom 1918-ig volt érvényben). A müncheni bálokon viszont játszották és táncolták. A keringő diadalmenete a bécsi kongresszus (1815) után kezdődött. Nem kis része volt ebben Lannernek és a StrauB dinasztia mámorító keringőmelódiáinak.
A bécsi keringő, amely 6 lépésből állt, két ¾-es ütemre elosztva és egy teljes fordulással összekötve, mindenesetre felülkerekedett az akkoriban még szokásos balett-technika segítségével.
Németország maradt a keringővel kapcsolatos események középpontja egészen a húszas évekig, amikor is kb. egy évtizedig a valcer háttérbe szorult a modernebb, dinamikusabb táncformákkal szemben. Angliában a Bécsi keringő sohasem volt otthonos. Néptáncként a keringőt a harmincas évek elején fedezték fel újra, mindenekelőtt a 3. Birodalomban, Németországban és Ausztriában. Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár, Karl von Mirkowitsch tette a Bécsi keringőt újra társaság- és versenyképessé. A nürnbergi tánctanárnak, Paul Krebs-nek köszönhető, hogy 1951-ben az osztrák keringőtradíció és az angol stílus összekapcsolását megteremtette, és a Bécsi keringőt mint egyenjogú standardtáncot ismerték el. Ezt az általa rögzített technikát az ADTV szakbizottsága az évek folyamán többször, jelentéktelen mértékben módosította.
AJÁNLOM AZ OLDALT
